11. fejezet

-A dátumot tudod... Már jó ideje elterveztük-bökött a csatlósai felé-, hogy hogyan végzünk vele. Már akkor elterveztük, mikor először összeverekedtek az iskolában, nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy elcsábítsam, és kiderítsem, hogy mikor mit csinál. Az infókat pedig, továbbítottam Deannek. A tervbe viszont hiba csúszott. Bár Saul rossz társ volt, szeretőnek mégis tökéletes volt. Egyszer teherbe estem, és az abortusz után már utáltam Sault. Kiadtam azokat az infókat, amiket addig nem adtam volna ki. Deannek a hatalom és a dicsőség, nekem pedig a bosszú kellett. Meg akartam bosszulni Saul elővigyázatlanságát. Dean már hónapokkal előtte kitalálta, hogy ölik meg, én pedig áthívtam Sault, sürgős megbeszélni valóra hivatkozva. Át is jött, és Deanék elintézték. Alibit biztosítottunk egymásnak, a tőröket pedig nem dobtuk el, nehogy baj legyen belőle. Inkább felváltva őrizzük. Na, most hogy már mindent megtudtál, megnyugodhat piciny lelked. Nem fogsz úgy meghalni, hogy nem tudsz mindent a bátyód haláláról. Végül is ez volt a cél, nem?! Most a tőrök szépen eltűnnek Dean otthoni széfében, jövő héten pedig Nicknél lesznek, nehogy véletlenül megtalálják. Te pedig, most már túl sokat tudsz-bújt Dean-hez, és az ajtó felé indultak.-Adam, a tiéd, de gyorsan végezz vele, mert lehet, hogy hamarosan keresni fogják. Ja, és nem volt jó ötlet beavatni azt a zsarut, a tetováló férjét. Amikor bementem múltkor befejeztetni a tetkómat, az az ember rám nézett, és tudtam, hogy tudta, hogy hozzám járkálsz. De most már mindegy. A pokolban találkozunk-nevetett fel, és Dean oldalán kiment a nappaliba. Nick követte őket.
Nem hittem a fülemnek. Ez egy mocskos kurva, és gyilkos...
Egy kéz beleragadt a hajamba, és hátrafeszítette a fejemet. Adam az ajkait a számra nyomta. A fogaimat is, és a szemhéjamat is összeszorítottam, hogy megóvjam magam Adam csúnya arcának látványától, és, hogy leküzdjem a rám törő hányingert. Akkor hát ezért nézett folyton és ezért kezdett el tapogatni, ha meglátott az utcán...
Adam kezét a csípőmre tette, és lassan az övem alá csúsztatta. Sikításom nyögéssé torzult, de nem tudtam védekezni. Csak a kétségbeesés maradt...
Akárhogy próbáltam szabadulni, nem sikerült. Adam lassan egyre erőszakosabb lett, és úgy tűnt, biztatásnak veszi, és úgy tűnt, biztatásnak veszi, hogy próbálok kiszabadulni, mert még erősebben szorította az arcomat, és még erősebben csókolt. A keze a pólóm alá került. Egy másodpercig elengedett, és azt hittem, végre vége, Stephanie jön, és gyorsan megöl. Még talán az is jobb lenne. Sőt, biztosan jobb lenne.
De nem volt ilyen jó szerencsém. Adam megkerülte a széket, hogy velem szembe kerüljön.
Nem fogja mostanában abbahagyni, jutott eszembe, és kétségbeesetten kutattam a fejemben valami megoldás után.
-Adam - mondtam a félelemtől cérnavékony és remegő hangon-, nem oldoznád el a kezemet? Akkor sokkal jobb lenne-néztem rá nagy, kérlelő, és kissé csábos szemekkel. Ha eloldoz, pár másodperc alatt meg tudok szökni, ha gyorsan kiugrom az ablakon...
-Hm-megállt, csípőre tette a kezét, és megpróbált gondolkodni.-Igazad van-ismerte be végül.mögém lépett, és megpróbálta kioldozni a jól összecsomózott köteleket.
-Mit akarsz tőlem?-Kérdeztem részben kíváncsiságból, és részben pedig azért, mert nem nagyon fért a fejembe, mit szeretne és miért.
Bár, én már semmit sem értek. Annyi biztos, hogy az összes ember egy nagy szemétláda, aki tönkre akarja tenni a másikat...
-Szerinted?-Puszilta meg a vállamat. Legszívesebben elküldtem volna a francba, de mégsem tettem. Már sínen van a tervem...