Chapter 8.

Hayley szemszöge:

Az az érzésem támadt, hogy semmi sem biztonságos, az ember barátai bármikor, amikor kedvük szottyan, hátba szúrhatják, és szúrják is azt, akinek még öt perccel azelőtt azt mondták, sosem tudnák bántani.

Saullal is biztosan ez történt. Stephanie őt is hátba szúrta, mármint átvitt értelemben. Bár ki tudja, talán a való életben is ő szúrta  bele azt a bizonyos kést, aminek „köszönhetően” Saul életét vesztette.

Most, hogy minden kivilágosodott előttem, rájöttem, hogy ezt Stephanie sem úszhatja meg szárazon. Meg kell bünhödnie. Méghozzá úgy, hogy azt sose felejtse el, kísérje egész életén át.

Kissé bosszússá váló gondolatmenetemet az óra végét jelző csengetés szakította félbe.

                -              Teljesen igazad van. – Fordultam Maryhez. – Eddig fel sem nagyon tűnt ez az eshetőség.

                -              Én viszont csak erre tudok gondolni, semmi másra.

Bólogattam, és újra a gondolataimba merültem – hirtelen eszembe jutott az a csók, amit tegnap délután láttam Stephanie és Nick között.

Azt tudtam Stephanie – ról, hogy gyorsabban váltogatja a partnereit, mint más az alsóneműjét, de azt nem feltételeztem volna, hogy Saul halála után ilyen hamar összejön valakivel. Vagy – Súgta egy kis hang a fejemben – már azelőtt kavartak, mielőtt Sault meggyilkolták. Ennek is nagy esélyt adtam.

Fél kettő után pár perccel végeztem a suliban, és egyből hazamentem, hogy letegyem a táskámat, ami olyan nehéz volt, hogy egy kicsit fájt tőle a hátam.

Mikor kimentem az előszobába, hogy visszavegyem a bőrkabátomat, anya hirtelen megszólalt, kis híján halálra ijesztve engem.

                -              Hová mész? – Kérdezte reszelős hangon, mintha az imént még sírt volna.

                -              Miához – Feleltem szűkszavúan, mire anya szeme összeszűkült, az arca elsötétedett, és rendkívül dühös arckifejezést öltött.

                -              Minek?! Hogy megint egy halom badarságot tetováltass magadra?! Tévedtem, mikor azt mondtam, hogy Alice rossz hatással van rád. Amelia a lehető legtöbb döntésedben befolyásol. – Jelentette ki. Önmagához képest rengeteget beszélt, de amint ránéztem az arcára, megtudtam, miért : Aggódik értem, de nagyon. Az aggodalma az, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Hamar felkaptam a kabátomat, és az ajtó felé lódultam. Valamit mondanom kellett anyámnak, nehogy abban a hitben éljen, hogy megsértődtem.

                -              Este, sötétedés előtt hazaérek, ígérem.

Azzal kimentem az ajtón. Először arra gondoltam, hogy önkényesen cselekedek valamit, pontosabban elmegyek Stephanie . hoz, és teszek vele valamit, mondjuk, megverem, vagy valami ilyesmi. De mivel ezt igencsak gyerekesnek tartottam, életbe lépett a b - terv: Elmentem Amelia szalonjába, hogy megvárjam Nathan-t.

Mikor bementem, Mia kedvesen fogadott, és mivel most éppen nem volt vendége, egy füzetbe rajzolgatott különféle mintákat, és beszélgettünk.

Fél óra múlva Nathan is megérkezett.

                -              Sziasztok! – Köszönt Miának és nekem Nathan, lehangoltan.

                -              Szia – Mondtuk kórusban. Mia átvette a szót:

                -              Történt valami? – Kérdezte majdnem suttogva.

                -              Saul ügye kezd egyre komplikáltabbá válni. Ennél többet nem árulhatok el – Hadarta, és jelentőségteljes pillantást vetett rám.

                -              Tőlem nyugodtan elmondhatod, hallgatok, mint a sír – Fogadkoztam.

                -              Jó, de tényleg, ezt soha, senkinek se mondd el, mert ha kiderül, akkor nekünk végünk.

                -              Értem, értem, de mondd már, mire jutottatok! – sürgettem Nathant, aki végül bizalmat szavazott nekem, és belekezdett:

                -              Az a helyzet, hogy ahelyett, hogy egyre közelebb jutnánk a megoldáshoz, egyre ingatagabbnak tűnik ez az elméletünk, mit eddig felállítottunk. Ezt azért merem kimondani, mert kihallgattuk mind a négy vádlottat, és egybehangzóan azt mondták, hogy a kérdéses éjjelen együtt ittak, Stephanie Sterling házában. Viszont, ha tényleg így volt, akkor valaki más tette. Valaki, aki nagyon amatőr, mert például a holttestet el kellett volna rejtenie, vagy valamit tennie kellett volna, hogy minél később találják meg a testet, így legyen némi ideje elmenekülni innen...

Mély csend vette át az eddigi gyors, ám mégis érthető szóáradat helyét. Mindenki a gondolataiba mélyedt.

                -              Van itt valami, ami fontos lehet – szólaltam meg.

Mindketten rám néztek, és várták a folytatást.

                -              Tegnap elmentem Stephanie – hoz, és elkezdtünk beszélgetni. Hamar szóba került Saul, és Stephanie azt mondta, hogy bánja is, meg nem is Saul halálát, és nem sokkal később azt mondta, hogy véleménye szerint valami felsőbbrendű lény keze lehetett benne a dologban. Viszont, mikor még nem találták meg Sault, és a suli folyosóján mondtam Alice – nek, hogy rossz előérzetem van, akkor ment el mellettünk a „Hármak ereje” nevet viselő trió, és sejtelmesen vigyorogtak, vagyis, akkor ők már tudtak valamit. – Ennél Többet nem mondtam. A csókot kihagytam, mert lényegtelennek gondoltam.

Nathan bólintott:

                -              Ha ezt előbb elárultad volna, akkor egy kicsit előrébb lennénk. Viszont – Itt hivatalos hangnemre váltott, és valamivel határozottabban beszélt. – ha ezt egy vallomásban elmondod, akkor azt talán fel tudnánk használni.

Beleegyeztem a dologba, és háromnegyed óra alatt el is készült a vallomás.

Nathan megköszönte az együttműködést, és, mivel már kezdett besötétedni, hazafelé vettem az irányt.

Hamar hazaértem, ebben a tempóban el is végeztem az esti teendőket, így korán ágyba kerültem. Amint a fejem a párnára tettem, el is aludtam.

Álmomban megjelent Saul.

Az álom szerint tesóm az ágyam mellett állt, és arra várt, hogy felébredjek. Amint kinyitottam a szememet, Saul arra biztatott, hogy menjek el vele sétálni. Követtem, az ablakon keresztül, ki a házból, az utcák sűrűjén át, míg végül bátyám meg nem állt.

                -              Köszönöm, amit tettél. Hogy elmesélted Nathan-nak, amire rájöttél. Bátor dolog volt a részedről, de ezután, kérlek, hogy vigyázz magadra, mert Dean – től kitelik, hogy valahol, ahol kevesen látnak, megtámad, és azt, hogy te is erre a sorsara juss – Bökött állával a félig áttetsző ruhájára – nagyon nem szeretném. Viszont, azt nem tudom elhinni, hogy Stephanie ellenem fordult volna, mert tényleg szeretett. Szóval, légy szíves, ne mondd azt, hogy biztosan ő tette, mert én csak a Hármak erejét láttam azon az estén, ők támadtak meg.

                -              Rendben – Feleltem engedelmesen, mire Saul a jobb vállamra tette a jobb kezét, ahogy akkor szokta, mikor kitartásra akart biztatni. Ám ekkor felijedtem.

Az egész reggeli készülődés alatt Saul szavai jártak a fejemben, semmire sem tudtam rendesen odafigyelni.

Mikor egy szelet pirítóst rágcsáltam, anya behozta a postát. Az egyik levelet kivette a kupac közepéből, kibontotta, majd remegő kezében lévő lapot felemelte, és gyorsan átfutotta.

Mikor letette, csak ennyit mondott:

                -              Április tizenegyedikén lesz a tárgyalás.

Chapter 7.

Hayley szemszöge:

Este, vagyis inkább éjjel, nehezen tudtam elaludni, de végül sikerült.

Másnap, önmagamhoz képest korán, majdnem két órával a szokott idő előtt ébredtem, csak úgy magamtól.

Percek alatt elkészültem, és, mikor már mindennel végeztem, az órára néztem. Fél hét múlt két perccel. Mit fogok másfél órán át csinálni? – Kérdeztem magamtól mérgesen, és bementem a szobámba, ám a küszöbön meghökkenve megtorpantam, ugyanis úgy láttam, mintha Saul állt volna előttem, és épp a gitárját szerette volna kiszedni a tokból. Egy pillanat erejéig úgy éreztem, mintha az ereim jégből lettek volna. Körülnéztem, hogy van – e valaki a közelben, és mikor úgy láttam, senki sem tartózkodik látótávolságon belül, , visszafordultam, és kissé boldogan láttam, hogy Saul még mindig a gitár előszedésével bajlódik, pontosabban, a beakadt cipzárral.

Hirtelen vad öröm járt át, úgy éreztem, mintha az elmúlt két hónap csak egy rossz álom lett volna, amiből most ébredtem fel. Ebben a furcsa  hangulatban megszólítottam egyetlen testvéremet:

                -              Saul! Hát mégis élsz!

De rosszul tettem, mert Bátyám felállt, rám nézett, majd az ablak felé lendült, egy ügyes ugrással kiugrott az ablakon, és eltűnt, egy szemvillanásnyi idő alatt. Mire felfogtam a történteket, már nem volt sehol sem, ismét a szobám megszokott képét láttam magam előtt. Óvatosan beljebb léptem, majd sietősen a szekrényhez támasztott két gitárhoz mentem, és megnéztem Saul hangszerét, ami egy sötétszürke tokban foglalt helyet.

A cipzárral semmi gond nem volt, könnyedén ki tudtam húzni, de amint megpillantottam bátyám imádott tárgyát, amivel annyi órán át foglalatoskodott, és annyiszor aludt vele, elszorult a szívem, és visszazártam a tokot.

Az ablak felé vettem az irányt, és mikor elértem úti célomat, kinéztem az ablakon. Először körbenéztem, de sehol sem volt egy kósza lélek sem. Aztán a füvet néztem meg, de nem voltak se lábnyomok, se semmi ami arra utalt volna, hogy valaki fél perccel ezelőtt arra ment volna.

Vagy fél órával az első óra megkezdése előtt értem a suliba, mai tőlem szokatlan, mondhatni, elképzelhetetlen dolog. Mary is a folyosón gubbasztott, ahogy, nálunk néhány évvel időseb diák is. Nem teketóriáztam sokáig, egyből odamentem hozzá:

                -              Szia! – Köszöntem mosolyogva. Nagyon fel voltam pörögve, és ezt ő is egy pillanat alatt észrevette:

                -              Szia! Hogy-hogy most ennyire jó kedved van? Nem, mintha baj lenne, de tényleg nagyon kíváncsi vagyok. – Érdeklődött.

Mit mondjak neki? Elmondjam hogy láttam Sault, vagy sem? Ha megtudná, hogy láttam a tesómat akiről azt mondtam, hogy halálra késelték, biztosan azt gondolná, hogy elmegondozóra van szükségem. Az, hogy elmondjam neki, nem lenne valami okos dolog a részemről. Végül bevillant, hogy talán mesélhetnék neki a tegnapi, Stephanie – nál tett látogatásomról.

                -              Tegnap délután elmentem Stephanie – hoz, tudod, ahhoz, aki annak idején Saul barátnője volt. Dumáltam vele egy keveset.

                -              És? Megtudtál tőle valami érdekeset? Vagy beszólt valamit, és leütötted? – Találgatott. Kicsit jól esett a kíváncsisága, de ugyanakkor meg is ijedtem az ötlettől, hogyhgy kiadjam minden titkomat egy olyan embernek, akit talán négy napja, hogy ismerek.

                -              Nem tudom, hogy érdekes -  e vagy sem, de azt mondta, hogy bánja is Saul halálát, meg nem is, mert így végre azt csinálja, amit akar, nem szól be neki senki sem. – Idéztem majdnem szó szerint Stephanie-t. – És azt is megpróbálta elhitetni velem, hogy valami felsőbbrendű erő közbeszólt – Az utolsó négy szót természetellenesen magas hangon mondtam ki, hogy Stephanie-t parodizáljam.

                -              Ennek örülsz úgy, mint majom a farkának? Én megtéptem volna! – Heveskedett. Ettől a mondattól eszembe jutott az a pillanat, amikor én is nekiestem volna., pontosabban az a jelenet, amikor megcsókolta Nick-et.

Mary dühös volt, nekem legalábbis úgy tűnt. Mikor a szemébe néztem, elmosolyodtam, mert olyan arcot vágott, mint amilyet Alice szokott, mikor megpróbált valamire rájönni: szemöldökét kissé összevonta, és barna szemeiben olyan harag ült, amiről eszembe jutott a „Ha a tekintetével ölni tudna...” mondás.

                -              Még azt is hozzátette, hogy azért nem szakított Saullal, mert összeomlott volna, és megint piszkálták volna azzal, hogy hogyan öltözködik. Arra pedig, hogy megtépjem, nem maradt időm, mert betoppant a drága Nick, és mikor kimentem, még egy pillanatra láttam, hogy csókolóznak.

Marynek még a szája is tátva maradt egy pillanatra.

                -              De egy szemét ribanc! – Szólalt meg, miután végre kapott levegőt. – Hogy értve piszkálták? – Kérdezte ismét kíváncsian.

                -              Úgy értve, hogy Saulnak nagyon hosszú hosszú haja volt, és az arcvonásai sem a keményfiúkat idézték. Emiatt szinte az egész suli, ahová korábban jártunk, őt húzta azzal, hogy olyan meleg, mint a kályha. – Próbáltam összefoglalni a dolgokat a lehető legjobban.

                -              Az tényleg nagyon rossz lehet, hogy mindenki téged bánt – Gondolkodott Mary hangosan. – Szerintem az a legundorítóbb dolog a világon, mikor valakit a kinézete alapján ítélnek meg – Jelentette ki. Nagyon hevesen bólogattam, mert teljes mértékben egyet értettem vele.

Mialatt beszélgettünk, az épület megtelt emberekkel – tanárokkal és diákokkal – és a tanárok elindultak, hogy hogy beengedjék a tantermekbe a gyerekeket. Nem sokat kellett várni a kémia tanárnőre, így az órát két perccel korábban kezdtük, amit a tanárnő adminisztrálásra, Mary pedig arra szánt, hogy egy kis cetlire írjon egy rövid üzenetet. Miután a kis papírdarabot egy ügyes mozdulattal a füzetemre dobta, a táblára néztem, és, mintha véletlenül tenném, elvettem a padról a papírdarabot, kibontottam, majd mikor már a füzetem sarka alá is sikerült észrevétlenül bedugnom a fecnit, elolvastam a dőlt, elegáns betűkkel írt rövid üzenetet:

„Szerintem, ne higgy annak a Stephanie – nak. Valamiért van egy olyan megérzésem, hogy az ő keze is benne volt a bátyád halálában. Nagyon félvállról veszi a dolgokat, és, hogy iylen hamar összejött azzal a Nickkel vagy kivel, felettébb gyanús. Mintha már korábban is együtt kavarogtak volna.”

Elkerekedett szemmel néztem hol a betűkre, hol Mary-re. Erre még nem is gondoltam. Valahogy mégis valósnak tűnt, hogy ez megtörténhetett, amilyen Stephanie, semmit sem tudni biztosan... Ismét igazat adtam Mary-nek, ráírtam a papírra egy „Na ja” – t, és visszahajítottam a füzetére.

Egész óra alatt vagy azon törtem a fejemet, hogy hogyan nem jutott még eddig eszembe az a nyilvánvaló összefüggés, vagy azon, hoghy akkor Stephanie szavai mit jelentettek, vagy azon, hogy miért jelent meg nekem Saul reggel? És, hogy miért nem válaszolt?

Az órából alig fogtam fel valamit. Mikor kicsengettek, úgy álltam fel a padból, mint egy zombi, és mikor kiléptem a teremből, úgy éreztem, mindent tisztán, tévedhetetlenül látok.

Chapter 6.

Hayley szemszöge:

Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy mi történhetett: Saul nem kereste a bajt, mert akkor nem a nyílt utcán támadták volna meg. Biztosan Stephanie – tól igyekezett az autójáig, és út közben kötöttek belé. És valamiért azt is biztosra vettem, hogy Stephanie is valamilyen úton – módon benne volt a „buliban”. Ha ez nem így lenne, akkor szomorú lenne, nem pedig gőgös.

Mélázásomból az iskolai csengő hangos, éles csengése riasztott fel. Követtem a többiek példáját: felálltam, és kimentem a teremből, és a folyosón megálltam, az ajtótól nem messze, és tovább törtem a fejemet az eszementnek mondható elméletemen.

Egész nap csendben voltam, legalábbis magamhoz képest.

Délután hazamentem, letettem a táskámat, és azzal a lendülettel le is léptem otthonról. Az volt a tervem, hogy elmegyek Nathanhoz, és kiderítem, amit ki lehet.

Hamar elértem úti célomat, és beléptem a tetoválószalonba, úgy, mintha minden nap ott járnék.

Ahogy betoppantam, két szempár szegeződött rám: Nathané, és az őt éppen tetováló Miáé. Halkan köszöntek, és folytak tovább a dolgok. Pár percig néma csend volt az apró, otthonosan berendezett helyiségben, mait végül én törtem meg:

                -              Nathan, kérdezhetek valamit? – Tettem fel a kérdést remegő hangon.

                -              Persze, kérdezz csak – Mosolygott rám biztatóan. Nagy levegőt vettem, és belevágtam:

                -              Szeretném megkérdezni tőled, hogy van – e gyanúsított Saul halálával kapcsolatban, és, hogy ki az.

Egy, végeláthatatlannak tűnő percig Nathan gondolkodott, hogy elmondja azt, amit tud, vagy sem, de aztán elhatározta magát, és bizalmas hangon megszólalt:

                -              Négy gyanúsított van: Stephanie Sterling, Dean Thomas, Nick Alain, és Adam Night.

                -              Értem. – Nem tudtam, mit mondjak, ezért inkább nem szóltam egy szót se.

                -              Miért akartad ezt tudni? – Tette fel Nathan a logikus kérdést.

                -              Csak azért, mert a szüleim sosem mondanák el ezt. De ezt ti is tudjátok. – Mondtam a lehető leghihetőbben. Igazából azért akartam ezt megtudni, hogy tudjam, hogy a rendőrség jó irányba halad – e. Nathan megkönnyebbülten próbálta más irányba fordítani a szót, mielőtt még kérdezek valamit.

                -              Már kezdtem azt hinni, hogy valami rosszban sántikálsz – Nevetett. – De ez lényegtelen. Hogy tetszik a suli?

                -              Hát, elmegy. Nem nagyon tetszik, de nem is utálom.

Nem telt el fél óra, és már le is léptem Miától.

Elcammogtam a közeli, szobrokkal gazdagon tarkított parkba, ahol leültem egy üres padra, és néztem ki a fejemből, mivel haza még nem akartam menni, és nem is vágytam senki társaságára.

Sokáig ültem így, egyszer csak azt vettem észre, hogy sötétedik.

Felálltamés elindultam – de nem haza, hanem Stephanie házához. Muszáj volt valamit megkérdeznem, valamit, amire csak ő tudja a választ.

Gyorsan megtaláltam a nagy, díszes házat, amiben Stephanie lakik, mivel egyszer Saul elhozott ide, hogy megismerkedhessek Stephanie – val.

Egy kis ideig tétováztam, hogy bekopogtassak – e, vagy inkább visszaforduljak, de végül halkan kettőt koppintottam a fa ajtóra.

Meglepetésemre Stephanie hamar ajtót nyitott, és be is hívott.

Amint beléptem a házába, olyan érzés fogott el, mintha egy jeges kéz markolt volna a szívembe.

Ha jól tudom, már pedig biztosan jól tudom, Saul itt járt utoljára...

                -              Miért jöttél? – Kérdezte Stephanie némi ellenségeskedéssel a hangjában.

                -              Csak beszélgetni szerettem volna – Mondtam azt, ami hirtelen eszembe jutott. Ettől valamennyire megenyhült, mert enyhén elmosolyodott:

                -              Nem tévedett Saul, mikor annak idején azt mondta, hasonlítasz rá. Teljesen igaza volt, mint mindig. És, miről szeretnél társalogni? – Vetette fel türelmesen.

                -              Gőzöm sincs. Valamiről. – Hadartam zavartan. Most mit kéne mondanom? Szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségre ő talált témát:

                -              Hallom, új suliba kerültél. Hogy telt az első nap?

                -              Hát, eltelt, az a lényeg. Nem volt se jó, se rossz. És a te napod, hogy telt? – Kérdeztem vissza.

                -              Befejeztettem a tetkómat, aztán hazajöttem, és némi pihenés után meggyújtottam pár gyertyát, majd el is ment a nap. Hogy bírod? Hiányzik Saul? – Váltott hirtelen más irányba. Mivel nem értettem, mire is akar kilyukadni, óvatosan válaszoltam:

                -              Nagyon. Furcsa, hogy nincs itt, nem mondja el mindenről a véleményét, és az is szokatlan, hogy egyáltalán nem létezik. Valamiért még mindig olyan, mintha itt lenne. – Valamiért többet mondtam el, mint akartam, de erről még senkivel sem beszéltem. Senkivel, aki közel állt a bátyámhoz.

                -              Na igen. Ezzel egyet értek. De azért talán jó is, hogy nincs itt, nemde?!

                -              Ezt meg hogy érted? – Vontam fel a szemöldökömet értetlenkedve.

                -              Úgy, hogy nem befolyásol sem engem, sem téged.

                -              Értem – Hazudtam szemrebbenés nélkül.

                -              Ugye?! Talán valami felsőbbrendű erő közbeszólt. - Bólogattam, és vártam, de mivel hosszú ideig nem szólalt meg, inkább feltettem a kérdést, amit annyira fontosnak tartottam, hogy eljöttem ide:

                -              Bánod, hogy Saul meghalt?

                -              Magunk között szólva, bánom is, meg nem is. Így végre szabadon vagyok engedve, azt csinálok, amit akarok, senki sem szól bele semmibe.

                -              Ha szabadságot akartál, miért nem szakítottál vele? – Kérdeztem egyre fokozódó haraggal. Nem elég, hogy Saul temetésén egy könnycseppet sem ejtett, és úgy öltözött, mint aki épp akkor esett ki a plázából, de még úgy is beszél róla, mintha minden egyes lépésébe belekötött volna.

                -              Tudod jól, mennyire gyenge lelkű volt. Nem viselte volna el, biztosan összeroppant volna, azt meg nem akartam, hogy megint piszkálni kezdjék azzal, hogy nem normális beállítottságú – Kacsintott rám.

Na, szép. Nem elég, hogy börtönőrnek, de még gyengének is be akarta állítani a bátyámat. Mi jöhet még?!

Majdnem hangosan mondtam, hogy eddig is szekálták, hiába járt vele titokban, de mire szóra nyithattam volna a számat, hallottam, hogy valaki bejön a bejárati ajtón, és átjön abba a szobába, ahol beszélgettünk. Az ajtó felé pillantva megláttam Nicket. Mit keres itt? – Kérdeztem magamtól, de hamar meg is válaszoltam a kérdést: Stephanie – hez jött.

                -              Megyek – Mondtam, és szinte rohanva mentem ki az ajtón. Ám mielőtt még kiléptem volna a házból, láttam, hogy Nick és Stephanie megcsókolja egymást.

Chapter 5.

Alice:
Mióta Hayley elköltözött, nem adott magáról életjelet, még egyetlen  üzenetet sem küldött.
Már vagy harmadszor próbáltam felhívni, de hiába, ezért úgy döntöttem, hogy a nemsokára induló busszal elmegyek, és meglátogatom. Mivel nem tudtam, hol lakik Hay, az volt a tervem, hogy bemegyek Miához, mert ő biztosan tud valamit, legalábbis a férje, Nathan valamit biztos elmondott neki.
Alighogy átértem, egyből megcéloztam Amelia munkahelyét, és amikor beértem, megpillantottam Hayley - t, aki Stephanie - vel állt szemközt. Stephanie gúnyosan elvigyorodott, majd kikerülte Barátnőmet, és egyenesen Ameliához ment, aki megkérdezte tőle, mit szeretne tetováltatni.
- Egy szép keresztet szeretnék valahová, Saul emlékére - Jelentette ki nagyzolva, és hátratűrte hosszú, festett szőke haját.
Mia rajzolt néhány vázlatot, és bemutatta vendégének.
- Nem jó. Túl nagy mind. A bokámra szerinted ez jó?! - Torkolta le Miát. Ez már kezdett sok lenni.
- Figyelj, lehet, hogy nagy, de azt egy szóval sem említetted, hogy hová szeretnéd. És nem hiszem, hogy jobban meg tudnád csinálni, úgyhogy ne szóld le.
- Jól van na! Már semmit sem lehet szólni? - Játszotta a vérig sértett személyt, eléggé rosszul.
Végül sikerült megtalálnia a megfelelő mintát, és mikor hozzáért a tű hegye, felsikoltott:
- Aú! Muszáj ennyire fájdalmasan csinálni?
Ameliánál kezdett elszakadni a cérna:
- Figyu, ha máshogy csinálnám, akkor meg nem sikerülne jól. Most döntsd el, mit akarsz, mert utána nincs visszakozás!
- Oké, oké, csináld már, legyünk túl rajta!
Hayley - vel elvonultunk a legtávolabb lévő sarokba, hogy válthassunk néhány szót.

Hayley:
Kis ideig beszélgettem Alice - szel, és rájöttem, hogy már napok óta nem tárgyaltunk.
Időközben besötétedett, és Alice - nek indulnia kellett, hogy e kelljen éjjel mászkálnia.
Kikísértem a buszmegállóig, megvártam, amíg elmegy a busszal, majd hazamentem, és egy óra múlva már az ágyamban feküdtem, és pár percen belül el is aludtam.
Álmomban ismét láttam Sault, de ahogy közeledtem felé, ő egyre távolabb ment. Amikor megszólítottam, egyszerűen köddé vált. Egy darabig mászkáltam tovább, de mikor Sault semerre sem láttam, megfordultam arra felé, amerről jöttem, de ekkor egy ismeretlen helyen találtam magam.
Hirtelen felijedtem, és az agyam maximális sebességgel elkezdett pörögni. Mit jelentsen ez?
Néhány óra után azonban lenyugodtam, és visszaaludtam.
A vasárnapról el lehetett mondani, hogy némiképp eseménytelenül telt, leszámítva, hogy ugyanazt hogy Saul nem állt szóba velem, hanem egyre jobban eltávolodik.
Nem értettem, hogy van - e jelentése, és ha igen, akkor mi, de azért eléggé sokat filozofáltam.
A hétfő hamar elérkezett, pedig egyáltalán nem vártam.
Próbáltam elkerülni, hogy ne kelljen bemennem a suliba, de nem tudtam úgy hazudni, hogy az hihető legyen, mert nem akarták elhinni, hogy beteg vagyok. Hát igen, jobb színésznek kéne lennem.
Végül, óra előtt tíz perccel bevánszorogtam a suli kapuján, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt, ahol Mary már várt. Egy másodperc erejéig arra gondoltam, hogy még meggondolhatom magam, visszafordulhatok, hazamehetek, de ekkor valaki megszólított:
- Szia, Hayley! Végre megérkeztél! Azt hittem, már sosem érsz ide! - Mondta lelkesen Mary.
- Szia. Köszi hogy megvártál - nyögtem valamit puszta illemből. Marynek lejött, hogy nem vagyok a topon, ezért csendben maradt egy ideig.
Amikor a tanár kinyitotta az ajtót, hogy bemehessünk, Mary után mentem be a kis, zsúfolt, ámbár modern stílusban berendezett osztályterembe. Láttam, hogy hova ül le Mary, gondolkodás nélkül odamentem, és megkérdeztem, hogy melléülhetek - e, mire igenlő választ kaptam:
- Legalább nem leszünk egyedül. Senki sem mert ide ülni, sosem. - Kacagott egy rövidet.
- Miért? Kiközösítenek? - Gondoltam egyből a legrosszabbra.
- Szó sincs erről! - Halovány mosoly jelent meg a szája sarkában. - Egyszerűen csak félnek tőlem.
- Rosewood kisasszony, kérem, mutatkozzon be! - Kérte a tanár reszelős hangján.
Azt hittem, rosszul hallok, de azért felálltam, és belekezdtem.
- Hayley vagyok, a szomszédos városból költöztem ide a szüleimmel, családi okok miatt.
- Pontosabban? Válnak a szüleid? - Kérdezte kíváncsian, mire válaszul gyilkos tekintettel meredtem rá. Rossz volt kimondani, de jobb minél előbb túlesni rajta.
- Nemrég a bátyámat halálra késelték.
Ennél tovább nem is faggatott, de jobban is tette, mert úgysem válaszoltam volna. Mary döbbenten meredt rám:
- Tényleg... Megkéselték? - Kérdezte hitetlenkedve.
- Igen. Az a legrosszabb, hogy már napok óta vele álmodok.
Mary megkért rá, hogy meséljem el, miket szoktam álmodni, mire elgondolkodott, majd jó tíz perccel később felelt:
- Azt hiszem, ennek van valami jelentősége. - Mondta lassan.
- Mi?! - Kérdeztem azonnali kíváncsisággal.
- Ha jól gondolom, akkor ez azt jelenti, hogy ideje elengedned az emlékét. Mert ez így nem helyes, hogy folyton azon agyalsz, hogy a bátyád szerint mi lenne a jó döntés, mert akkor egy idő után be fogsz csavarodni. Tudom, nehéz, de legalább meg kel próbálnod... - Innen tovább nem folytatta, de nem is kellett, mert értettem, mire gondol. Csak azt nem tudtam megmondani, hogy minek mondtam el neki olyat, amit még Alice - nek sem meséltem el.
Ismét eszembe jutott Saul rejtélye halála. Kezdtek kivilágosodni a dolgok.