2012. augusztus 26., vasárnap

Chapter 6.


Hayley szemszöge:

Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy mi történhetett: Saul nem kereste a bajt, mert akkor nem a nyílt utcán támadták volna meg. Biztosan Stephanie – tól igyekezett az autójáig, és út közben kötöttek belé. És valamiért azt is biztosra vettem, hogy Stephanie is valamilyen úton – módon benne volt a „buliban”. Ha ez nem így lenne, akkor szomorú lenne, nem pedig gőgös.

Mélázásomból az iskolai csengő hangos, éles csengése riasztott fel. Követtem a többiek példáját: felálltam, és kimentem a teremből, és a folyosón megálltam, az ajtótól nem messze, és tovább törtem a fejemet az eszementnek mondható elméletemen.

Egész nap csendben voltam, legalábbis magamhoz képest.

Délután hazamentem, letettem a táskámat, és azzal a lendülettel le is léptem otthonról. Az volt a tervem, hogy elmegyek Nathanhoz, és kiderítem, amit ki lehet.

Hamar elértem úti célomat, és beléptem a tetoválószalonba, úgy, mintha minden nap ott járnék.

Ahogy betoppantam, két szempár szegeződött rám: Nathané, és az őt éppen tetováló Miáé. Halkan köszöntek, és folytak tovább a dolgok. Pár percig néma csend volt az apró, otthonosan berendezett helyiségben, mait végül én törtem meg:
                -              Nathan, kérdezhetek valamit? – Tettem fel a kérdést remegő hangon.

                -              Persze, kérdezz csak – Mosolygott rám biztatóan. Nagy levegőt vettem, és belevágtam:

                -              Szeretném megkérdezni tőled, hogy van – e gyanúsított Saul halálával kapcsolatban, és, hogy ki az.

Egy, végeláthatatlannak tűnő percig Nathan gondolkodott, hogy elmondja azt, amit tud, vagy sem, de aztán elhatározta magát, és bizalmas hangon megszólalt:

                -              Négy gyanúsított van: Stephanie Sterling, Dean Thomas, Nick Alain, és Adam Night.

                -              Értem. – Nem tudtam, mit mondjak, ezért inkább nem szóltam egy szót se.

                -              Miért akartad ezt tudni? – Tette fel Nathan a logikus kérdést.

                -              Csak azért, mert a szüleim sosem mondanák el ezt. De ezt ti is tudjátok. – Mondtam a lehető leghihetőbben. Igazából azért akartam ezt megtudni, hogy tudjam, hogy a rendőrség jó irányba halad – e. Nathan megkönnyebbülten próbálta más irányba fordítani a szót, mielőtt még kérdezek valamit.

                -              Már kezdtem azt hinni, hogy valami rosszban sántikálsz – Nevetett. – De ez lényegtelen. Hogy tetszik a suli?

                -              Hát, elmegy. Nem nagyon tetszik, de nem is utálom.

Nem telt el fél óra, és már le is léptem Miától.

Elcammogtam a közeli, szobrokkal gazdagon tarkított parkba, ahol leültem egy üres padra, és néztem ki a fejemből, mivel haza még nem akartam menni, és nem is vágytam senki társaságára.

Sokáig ültem így, egyszer csak azt vettem észre, hogy sötétedik.

Felálltamés elindultam – de nem haza, hanem Stephanie házához. Muszáj volt valamit megkérdeznem, valamit, amire csak ő tudja a választ.

Gyorsan megtaláltam a nagy, díszes házat, amiben Stephanie lakik, mivel egyszer Saul elhozott ide, hogy megismerkedhessek Stephanie – val.

Egy kis ideig tétováztam, hogy bekopogtassak – e, vagy inkább visszaforduljak, de végül halkan kettőt koppintottam a fa ajtóra.

Meglepetésemre Stephanie hamar ajtót nyitott, és be is hívott.

Amint beléptem a házába, olyan érzés fogott el, mintha egy jeges kéz markolt volna a szívembe.

Ha jól tudom, már pedig biztosan jól tudom, Saul itt járt utoljára...

                -              Miért jöttél? – Kérdezte Stephanie némi ellenségeskedéssel a hangjában.

                -              Csak beszélgetni szerettem volna – Mondtam azt, ami hirtelen eszembe jutott. Ettől valamennyire megenyhült, mert enyhén elmosolyodott:

                -              Nem tévedett Saul, mikor annak idején azt mondta, hasonlítasz rá. Teljesen igaza volt, mint mindig. És, miről szeretnél társalogni? – Vetette fel türelmesen.

                -              Gőzöm sincs. Valamiről. – Hadartam zavartan. Most mit kéne mondanom? Szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségre ő talált témát:

                -              Hallom, új suliba kerültél. Hogy telt az első nap?

                -              Hát, eltelt, az a lényeg. Nem volt se jó, se rossz. És a te napod, hogy telt? – Kérdeztem vissza.

                -              Befejeztettem a tetkómat, aztán hazajöttem, és némi pihenés után meggyújtottam pár gyertyát, majd el is ment a nap. Hogy bírod? Hiányzik Saul? – Váltott hirtelen más irányba. Mivel nem értettem, mire is akar kilyukadni, óvatosan válaszoltam:

                -              Nagyon. Furcsa, hogy nincs itt, nem mondja el mindenről a véleményét, és az is szokatlan, hogy egyáltalán nem létezik. Valamiért még mindig olyan, mintha itt lenne. – Valamiért többet mondtam el, mint akartam, de erről még senkivel sem beszéltem. Senkivel, aki közel állt a bátyámhoz.

                -              Na igen. Ezzel egyet értek. De azért talán jó is, hogy nincs itt, nemde?!

                -              Ezt meg hogy érted? – Vontam fel a szemöldökömet értetlenkedve.

                -              Úgy, hogy nem befolyásol sem engem, sem téged.

                -              Értem – Hazudtam szemrebbenés nélkül.

                -              Ugye?! Talán valami felsőbbrendű erő közbeszólt. - Bólogattam, és vártam, de mivel hosszú ideig nem szólalt meg, inkább feltettem a kérdést, amit annyira fontosnak tartottam, hogy eljöttem ide:

                -              Bánod, hogy Saul meghalt?

                -              Magunk között szólva, bánom is, meg nem is. Így végre szabadon vagyok engedve, azt csinálok, amit akarok, senki sem szól bele semmibe.

                -              Ha szabadságot akartál, miért nem szakítottál vele? – Kérdeztem egyre fokozódó haraggal. Nem elég, hogy Saul temetésén egy könnycseppet sem ejtett, és úgy öltözött, mint aki épp akkor esett ki a plázából, de még úgy is beszél róla, mintha minden egyes lépésébe belekötött volna.

                -              Tudod jól, mennyire gyenge lelkű volt. Nem viselte volna el, biztosan összeroppant volna, azt meg nem akartam, hogy megint piszkálni kezdjék azzal, hogy nem normális beállítottságú – Kacsintott rám.

Na, szép. Nem elég, hogy börtönőrnek, de még gyengének is be akarta állítani a bátyámat. Mi jöhet még?!

Majdnem hangosan mondtam, hogy eddig is szekálták, hiába járt vele titokban, de mire szóra nyithattam volna a számat, hallottam, hogy valaki bejön a bejárati ajtón, és átjön abba a szobába, ahol beszélgettünk. Az ajtó felé pillantva megláttam Nicket. Mit keres itt? – Kérdeztem magamtól, de hamar meg is válaszoltam a kérdést: Stephanie – hez jött.

                -              Megyek – Mondtam, és szinte rohanva mentem ki az ajtón. Ám mielőtt még kiléptem volna a házból, láttam, hogy Nick és Stephanie megcsókolja egymást.