Chapter 1.

Hayley:
Az éjjel folyamán egy percet sem aludtam. Hol lehet Saul? Azt mondta, éjfélre hazaér. Sosem szokta megszegni az ígéretét. Mindig pontos szokott lenni.
Szemem alatt hatalmas, sötét karikákkal mentem le a lépcsőn a konyhába, hogy reggelizzek, de egyetlen falat sem ment le a torkomon. Anya egyfolytában beszélt, ami tőle szokatlan volt.
- ...egyáltalán nem tudom, hová tűnhetett. Biztosan részeg. Vagy négy órája hívogatom, de fel sem veszi, nem is reagál rá. - Szónokolta. Kellett pár perc, mire felfogtam, hogy Saulról van szó.
- Szerintem csak elaludt. Tudjátok, hogy az a ribanc Stephanie mekkora hatással van rá. Lehet, hogy rábeszélte, hogy maradjon ott. És lehet, hogy éppen alszik. Nem kell minden percben a telefonnál lennie - próbáltam védeni, de elég gyatrára sikerült, ezt nekem is be kellett látnom.
Fél órával később a suliban elkezdődött az első óra, amire "jó" szokásomhoz híven  késve érkeztem. A biosztanár utálattal nézett rám, de nem törődtem vele, bevágódtam a helyemre, előszedtem a füzetemet meg a tollamat, és elkezdtem továbbírni a "Life hater" történetemet. Néha lemásoltam Alice - ról, mait a tanár diktált, és folytattam tovább a sztorimat. A második óra előtt Alice felvetette a kérdést:
- Mi a gond?
Barna szemeibe néztem, és belevágtam:
- Saul tegnap este óta nem adott magáról életjelet. Aggódom miatta.
- Ne is törődj vele! Ha rosszra gondolsz, bevonzod a bajt.
- Tudom, de akkor is, borzasztó előérzetem van, mintha valamit történt volna.
Ekkor ment el a "Hármak ereje", azaz az a Dean - Nick -Adam trió a közelünkben, és mindhárman enyhén elvigyorodtak. Ettől csak még jobban idegbajos lettem.
- Lehet, hogy ellátták a baját - vetettem fel.
- Hallod egyáltalán, mait mondasz? Mindentől félsz, még egy apró mosolytól is. Mi van veled?
- Semmi. Volt matekból házi? - Tereltem a témát, és úgy tettem, mintha észhez térített volna, de ez nem így volt. Nem tudtam attól az elméletemtől megszabadulni, hogy Saulnak valami baja esett az este.
Anegyedik órában a padon lévő mobilom megcsörrent, mire gyorsan kinyomtam. Néhány ilyen akció után az angolt tanító tanárnő rám szólt. hogy ha fontos, akkor nyugodtan vegyem fel. Egy elhadart "Köszönöm" közben felkaptam az apró, fekete tárgyat, és kimentem.
Kint megnéztem a híváslistát: nyolc nem fogadott hívás, és mind Anyától. Gyorsan visszahívtam, és egy csengés után már fel is vette.
- Miért hívtál? - Kérdeztem. Kellett várnom egy fél percet, mire választ kaptam:
- Saul... Az éjjel folyamán halálra késelték...
Nem kellett többet mondania. Tudtam, mi történt. Kikapcsoltam a telefonomat, és bementem.
Amint átléptem a küszöböt, szédülni kezdtem, mert ennyi időbe telt, mire felfogtam, hogy Saul nincs többé.
Az osztály hangos volt, így megpróbáltam úgy tenni, mintha minden okés lenne: visszamentem Alice mellé, leültem, de Alice túlságosan is jól ismert, egyből kiszúrta, hogy nincs minden rendben.
- Mi történt? - Kérdezte együtt érzőn.
- Igazam volt. Végig. Sault megkéselték - Nem bírtam tovább, és könnyek szöktek a szemembe.
Alice - nek is leesett a tantusz, és sajnálattal vegyes aggodalommal nézett rám.
A többiek épp az utolsó mondatom előtt csendesültek el, így tisztán és érthetően hallották kijelentésemet. Mindenki döbbenettel fogadta a szomorú hírt.

Prologue

Saul:
Kezd későre járni. Az óra mutatója vészesen közeledett a tizenkettes számhoz.
- Nem tartalak fel - mondtam Stephanie - nek.
- Máris mész? - Kérdezte. Valami furcsát láttam a szemében. Talán várakozást? Nem tudom. Mindenesetre szokatlan volt.
- Muszáj. Meg neked is aludni kéne valamennyit.
- Te tudod - felelte, és próbált némi szomorúságot az arcára csempészni, de a feltörekvő izgatottságot semmiképp nem tudta leplezni.
- Holnap jössz? - Vetette fel a kérdést.
- Persze. De most már tényleg igyekeznem kell.
- Szia - Hadarta, megölelt, majd a szobája felé iramodott. Mi ütött belé? Gőzöm sincs.
- Hello - mondtam bénán, és távoztam.
A nagynak nem éppen nevezhető parkoló három utcával odébb volt, így addig gyalog kell mennem.
"Igazán építhették volna közelebb is ezt a vackot" - Gondoltam mérgesen,  mikor az iskola mellett jártam. Befordultam az utolsó sarkon, és láttam a parkoló halovány fényeit is, amikor három, ismerős alak vált el faltól:
- Szevasz! Már épp Téged vártunk - nyögte ki az egyikük két nyerítés között, miközben a másik kerrő körbe vett.
Először az jutott eszembe, hogy elfutok, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme, és még sohasem menekültem el semmi elől sem.
Valami halkan pattant a hátam mögött. Sarkon fordultam, és az elém táruló látvány megijesztett: mindannyiuk kezében egy - egy, nagy, fényes pengéjű kés volt. Egy pillanat alatt az inamba szállt a bátorságom, teljes testemben remegni kezdtem.
Szokásomhoz híven ki akartam rúgni Adam lábát, mivel ő a leggyengébb láncszem, és amíg Nick ápolja, addig el tudom intézni Dean - t.
Mindig ez a taktikám, és most is támadásba lendültem: elgáncsoltam Adam - et, és megütöttem a vállát. Nick lábszárába belerúgtam, így ő is a földön landolt. Ezen tettemmel egyenlően éreztem éles szúrást a bordáim alatt. Jobbra néztem, és Dean - nel találtam szemközt magamat. Arca eltorzult, egyszerre fejezte ki tekintete örömöt és gyűlöletet. A nála lévő, díszes markolatú, ezüstből készült tőrre tévedt a tekintetem, és láttam, hogy a pengéjét vérem vörösre festette.
Szédülni kezdtem. Már alig láttam. Éreztem, hogy a hideg betonon fekszek, hallottam a röhögést, és néhány szúrást éreztem a testem minden pontján. Az erőm kezdett elhagyni. Vége. Vesztettem.
Halkan röhögcsélve távoztak egyre messzebb, és mikor már teljesen elhalkult a hangjuk, megpróbáltam felállni. Nem sikerült. Vagy tízszer kezdtem neki, hogy legalább az autómig eljussak, de még térdelni sem tudtam.
"Akkor már a szemedet tartsd nyitva, az talán segít" - mondogattam magamnak.Pár percig sikerült is betartanom eme fogadalmamat, és ezen rövid idő alatt körbe néztem.
Körülöttem rengeteg vér volt, a ruhán teljesen szakadt volt, és telis - teli volt vörös foltokkal.
A nap felkelte előtt nem sokkal azonban elfogyott az elszántságom, mert lehunytam a szememet.