Chapter 7.

Hayley szemszöge:

Este, vagyis inkább éjjel, nehezen tudtam elaludni, de végül sikerült.

Másnap, önmagamhoz képest korán, majdnem két órával a szokott idő előtt ébredtem, csak úgy magamtól.

Percek alatt elkészültem, és, mikor már mindennel végeztem, az órára néztem. Fél hét múlt két perccel. Mit fogok másfél órán át csinálni? – Kérdeztem magamtól mérgesen, és bementem a szobámba, ám a küszöbön meghökkenve megtorpantam, ugyanis úgy láttam, mintha Saul állt volna előttem, és épp a gitárját szerette volna kiszedni a tokból. Egy pillanat erejéig úgy éreztem, mintha az ereim jégből lettek volna. Körülnéztem, hogy van – e valaki a közelben, és mikor úgy láttam, senki sem tartózkodik látótávolságon belül, , visszafordultam, és kissé boldogan láttam, hogy Saul még mindig a gitár előszedésével bajlódik, pontosabban, a beakadt cipzárral.

Hirtelen vad öröm járt át, úgy éreztem, mintha az elmúlt két hónap csak egy rossz álom lett volna, amiből most ébredtem fel. Ebben a furcsa  hangulatban megszólítottam egyetlen testvéremet:

                -              Saul! Hát mégis élsz!

De rosszul tettem, mert Bátyám felállt, rám nézett, majd az ablak felé lendült, egy ügyes ugrással kiugrott az ablakon, és eltűnt, egy szemvillanásnyi idő alatt. Mire felfogtam a történteket, már nem volt sehol sem, ismét a szobám megszokott képét láttam magam előtt. Óvatosan beljebb léptem, majd sietősen a szekrényhez támasztott két gitárhoz mentem, és megnéztem Saul hangszerét, ami egy sötétszürke tokban foglalt helyet.

A cipzárral semmi gond nem volt, könnyedén ki tudtam húzni, de amint megpillantottam bátyám imádott tárgyát, amivel annyi órán át foglalatoskodott, és annyiszor aludt vele, elszorult a szívem, és visszazártam a tokot.

Az ablak felé vettem az irányt, és mikor elértem úti célomat, kinéztem az ablakon. Először körbenéztem, de sehol sem volt egy kósza lélek sem. Aztán a füvet néztem meg, de nem voltak se lábnyomok, se semmi ami arra utalt volna, hogy valaki fél perccel ezelőtt arra ment volna.

Vagy fél órával az első óra megkezdése előtt értem a suliba, mai tőlem szokatlan, mondhatni, elképzelhetetlen dolog. Mary is a folyosón gubbasztott, ahogy, nálunk néhány évvel időseb diák is. Nem teketóriáztam sokáig, egyből odamentem hozzá:

                -              Szia! – Köszöntem mosolyogva. Nagyon fel voltam pörögve, és ezt ő is egy pillanat alatt észrevette:

                -              Szia! Hogy-hogy most ennyire jó kedved van? Nem, mintha baj lenne, de tényleg nagyon kíváncsi vagyok. – Érdeklődött.

Mit mondjak neki? Elmondjam hogy láttam Sault, vagy sem? Ha megtudná, hogy láttam a tesómat akiről azt mondtam, hogy halálra késelték, biztosan azt gondolná, hogy elmegondozóra van szükségem. Az, hogy elmondjam neki, nem lenne valami okos dolog a részemről. Végül bevillant, hogy talán mesélhetnék neki a tegnapi, Stephanie – nál tett látogatásomról.

                -              Tegnap délután elmentem Stephanie – hoz, tudod, ahhoz, aki annak idején Saul barátnője volt. Dumáltam vele egy keveset.

                -              És? Megtudtál tőle valami érdekeset? Vagy beszólt valamit, és leütötted? – Találgatott. Kicsit jól esett a kíváncsisága, de ugyanakkor meg is ijedtem az ötlettől, hogyhgy kiadjam minden titkomat egy olyan embernek, akit talán négy napja, hogy ismerek.

                -              Nem tudom, hogy érdekes -  e vagy sem, de azt mondta, hogy bánja is Saul halálát, meg nem is, mert így végre azt csinálja, amit akar, nem szól be neki senki sem. – Idéztem majdnem szó szerint Stephanie-t. – És azt is megpróbálta elhitetni velem, hogy valami felsőbbrendű erő közbeszólt – Az utolsó négy szót természetellenesen magas hangon mondtam ki, hogy Stephanie-t parodizáljam.

                -              Ennek örülsz úgy, mint majom a farkának? Én megtéptem volna! – Heveskedett. Ettől a mondattól eszembe jutott az a pillanat, amikor én is nekiestem volna., pontosabban az a jelenet, amikor megcsókolta Nick-et.

Mary dühös volt, nekem legalábbis úgy tűnt. Mikor a szemébe néztem, elmosolyodtam, mert olyan arcot vágott, mint amilyet Alice szokott, mikor megpróbált valamire rájönni: szemöldökét kissé összevonta, és barna szemeiben olyan harag ült, amiről eszembe jutott a „Ha a tekintetével ölni tudna...” mondás.

                -              Még azt is hozzátette, hogy azért nem szakított Saullal, mert összeomlott volna, és megint piszkálták volna azzal, hogy hogyan öltözködik. Arra pedig, hogy megtépjem, nem maradt időm, mert betoppant a drága Nick, és mikor kimentem, még egy pillanatra láttam, hogy csókolóznak.

Marynek még a szája is tátva maradt egy pillanatra.

                -              De egy szemét ribanc! – Szólalt meg, miután végre kapott levegőt. – Hogy értve piszkálták? – Kérdezte ismét kíváncsian.

                -              Úgy értve, hogy Saulnak nagyon hosszú hosszú haja volt, és az arcvonásai sem a keményfiúkat idézték. Emiatt szinte az egész suli, ahová korábban jártunk, őt húzta azzal, hogy olyan meleg, mint a kályha. – Próbáltam összefoglalni a dolgokat a lehető legjobban.

                -              Az tényleg nagyon rossz lehet, hogy mindenki téged bánt – Gondolkodott Mary hangosan. – Szerintem az a legundorítóbb dolog a világon, mikor valakit a kinézete alapján ítélnek meg – Jelentette ki. Nagyon hevesen bólogattam, mert teljes mértékben egyet értettem vele.

Mialatt beszélgettünk, az épület megtelt emberekkel – tanárokkal és diákokkal – és a tanárok elindultak, hogy hogy beengedjék a tantermekbe a gyerekeket. Nem sokat kellett várni a kémia tanárnőre, így az órát két perccel korábban kezdtük, amit a tanárnő adminisztrálásra, Mary pedig arra szánt, hogy egy kis cetlire írjon egy rövid üzenetet. Miután a kis papírdarabot egy ügyes mozdulattal a füzetemre dobta, a táblára néztem, és, mintha véletlenül tenném, elvettem a padról a papírdarabot, kibontottam, majd mikor már a füzetem sarka alá is sikerült észrevétlenül bedugnom a fecnit, elolvastam a dőlt, elegáns betűkkel írt rövid üzenetet:

„Szerintem, ne higgy annak a Stephanie – nak. Valamiért van egy olyan megérzésem, hogy az ő keze is benne volt a bátyád halálában. Nagyon félvállról veszi a dolgokat, és, hogy iylen hamar összejött azzal a Nickkel vagy kivel, felettébb gyanús. Mintha már korábban is együtt kavarogtak volna.”

Elkerekedett szemmel néztem hol a betűkre, hol Mary-re. Erre még nem is gondoltam. Valahogy mégis valósnak tűnt, hogy ez megtörténhetett, amilyen Stephanie, semmit sem tudni biztosan... Ismét igazat adtam Mary-nek, ráírtam a papírra egy „Na ja” – t, és visszahajítottam a füzetére.

Egész óra alatt vagy azon törtem a fejemet, hogy hogyan nem jutott még eddig eszembe az a nyilvánvaló összefüggés, vagy azon, hoghy akkor Stephanie szavai mit jelentettek, vagy azon, hogy miért jelent meg nekem Saul reggel? És, hogy miért nem válaszolt?

Az órából alig fogtam fel valamit. Mikor kicsengettek, úgy álltam fel a padból, mint egy zombi, és mikor kiléptem a teremből, úgy éreztem, mindent tisztán, tévedhetetlenül látok.